Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Horthy-korszak egyházai

1920. június 4-én a versailles-i Kis-Trianon-palotában aláírták a Magyarországgal kötött békeszerződést. Ennek következtében az ország területe – Horvátországot nem számítva – 283 ezer km2-ről 93 ezer km2-re, lakosságának száma 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent. A békeszerződés árán önállóvá vált Magyar Királyság felekezeti viszonyai is alaposan megváltoztak.

A katolikus egyház latin szertartású híveinek lélekszámaránya – jóllehet mind anyagiakban, mind lélekszámban sokat veszített, minthogy az ország színmagyarok által lakott területe maradt meg – a maradék ország lakosaihoz viszonyítva 49,3%-ról 63,9%-ra emelkedett. Számuk az 1920 és 1938 közötti években egyenletesen nőtt. A görög katolikusok számaránya viszont csökkent: 1910-ben 2 025 508 görög katolikus élt az országban, a lakosság egészének 11%-a, 1920-ban viszont alig több mint 175 ezer, s ez csupán 2,2%-os részesedést jelentett.

A reformátusok arányszáma ugyanezen oknál fogva 14,3%-ról 21%-ra ugrott. Az evangélikus egyház híveinek száma pedig a német és szláv ajkú hívek elszakításával 7,1%-ról 6,2%-ra csökkent. Az unitárius egyház egész törzse Erdélybe szakadt, s híveinek arányszáma 0,4%-ról 0,1%-ra esett vissza (mégis az unitáriusok {II-338.} száma a trianoni területen a háború előtti unitáriusok számához képest 23,4%-os emelkedést mutat). Az izraeliták számaránya némileg csökkent. A nemzetiségi és felekezeti összetételben 1938 és 1941 közötti újabb határmódosítások nyomán történt jelentős változás. Látványosan emelkedett a rutén és román görög katolikusok, valamint a román és szerb görögkeletiek száma: 2,5%-ról 11,6%-ra, illetve 0,2%-ról 3,8%-ra.


3. táblázat. Magyarország népességének felekezeti megoszlása, 1920–1941
Felekezet 1920 1930 1938 1941
Lélekszám % Lélekszám % Lélekszám % Lélekszám %
Latin szert. római katolikus 5 096 729 63,9 5 634 103 64,8 6 122 583 65,7 8 073 234 55,0
Görög szert. római katolikus 175 247 2,2 201 093 2,3 233 672 2,5 1 700 146 11,6
Ortodox (görögkeleti) 50 990 0,6 39 839 0,5 38 317 0,4 560 954 3,8
Evangélikus 497 012 6,2 534 165 6,1 557 647 6,0 729 929 5,0
Református 1 670 144 21,0 1 813 162 20,9 1 934 892 20,8 2 789 276 18,9
Unitárius 6 224 0,1 6 266 0,1 8 465 0,1 57 999 0,4
Izraelita 473 310 5,9 444 567 5,1 400 980 4,3 725 007 4,9
Anglikán 87 0,0 247 0,0        
Baptista 4 187 0,0 9 399 0,1 17 917 0,2 36 802 0,2
Mohamedán 468 0,0 291 0,0        
Nazarénus 1 773 0,0 2 487 0,0        
Adventista     410 0,0        
Metodista     67 0,0        
Szombatos     61 0,0        
Egyéb 1 328 0,0 538 0,0 708 0,0 1 486 0,0
Felekezeten kívüli 1 245 0,0 1 959 0,0 3 841 0,0 7 238 0,1
Ismeretlen 1 399 0,0 303 0,0 966 0,0 1 252 0,0
Összesen 7 980 143 99,9 8 688 319 99,9 9 319 992 100 14 683 323 99,9

A polgári rend restaurációja nyomán kialakult politikai berendezkedés keresztény-nemzeti idológiára alapozott, ami logikusan együtt járt az államhatalom és az egyházak, kivált a bevett keresztény, s még inkább a katolikus egyház szoros együttműködésével és egymásra utaltságával. Az ország államformája 1946-ig továbbra is királyság, de koronás fő híján a református Horthy Miklós kormányzó volt az ideiglenes államfő. A kormányzó az 1920. évi I. tc. értelmében néhányat nem gyakorolhatott a megkoronázott és felkent magyar apostoli király jogosítványai közül, köztük az ún. főkegyúri jogokat sem. Azaz nem nevezhetett ki katolikus püspököket, s amely egyházakban választás útján töltötték be a püspöki széket, ott nem erősíthette vagy nem tagadhatta meg a választás eredményét. Az 1920-as, illetve 1922-es törvényhozási ciklusban csak egykamarás nemzetgyűlés működött, tehát nem volt olyan szerv, amelynek egyháziak hivatalból tagjai lettek volna. A rendszer konszolidálását is szimbolizálta a kétkamarás országgyűlés helyreállítása. A képviselőház mellé 1927-től csökkentett létszámmal (242 taggal) megszervezték az ún. felsőházat, amit az 1926. évi XXII. tc. rögzített. A felsőházban hivatalból helyet kapott 19 katolikus és 1 görögkeleti főpap, 6 református, 4 evangélikus és 1 unitárius személyiség (püspök, főgondnok, egyetemes felügyelő, kerületi felügyelő), valamint az ortodox és neológ izraeliták egy-egy rabbija. (Az evangélikusok különösen sérelmezték, hogy a felekezeti arányok érvényesítéseként az addigi hat evangélikus tag helyét négyre csökkentették.)

A területi revízió következtében nőtt az egyházi képviselet, s ezt az 1940. évi XXVII. tc. szabályozta. Az 1926. évi törvényhez képest – a területi változásoknak megfelelően – újonnan felsőházi tag: a kassai, nagyváradi, rozsnyói, szatmári megyéspüspök; az erdélyi egyházmegye Magyarországhoz került részének kormányzója (a kolozsvári helynök), a munkácsi, nagyváradi, szamosújvári görög szertartású megyéspüspökök, az eperjesi apostoli kormányzó helynök; a jászóvári és premontrei prépost, az esztergomi, kalocsai és egri székesfőkáptalan nagyprépostja; az Erdélyi Róm. Kath. Státus újjászervezéséig az erdélyi római katolikus egyházmegyében szervezett igazgatótanács világi elnöke vagy helyettese (az igazgatótanácsot a román uralom alatt állították a Státus helyébe a konkordátum értelmében); a református egyház valamennyi egyházkerületének püspökei és főgondnokai (a törvény fölsorolta az 5 egyházkerületet az erdélyivel együtt, de nem tért ki arra, hogy az erdélyi egyházkerületben nem egy, hanem több világi főgondnok van); az evangélikus egyháznagyok közül a hivatalban legidősebb két püspök, egyetemes felügyelő, és a hivatalban legidősebb egyik kerületi felügyelő, továbbá (ez új) az a püspök vagy választott felügyelő, aki hivatalában a felsoroltak után a legidősebb; az unitáriusok esetében nem volt változás; a budai görögkeleti püspök valamint (ez új) az a magyarországi ortodox püspök, akit a miniszterelnök javaslatára a kormányzó kijelöl. Összegezve tehát: felsőházi tag lett 23 latin, 5 görög szertartású katolikus főpap, az Erdélyi Katolikus Státus világi elnöke, az 5 református egyházkerület püspöke és főgondnoka, 2 (vagy 3) evangélikus püspök, az evangélikus egyetemes felügyelő {II-339.} és 2 (vagy 3) evangélikus egyházkerületi felügyelő, 1 unitárius képviselő, 2 görögkeleti püspök. Kormányzói kinevezéssel további 2 katolikus nagyprépost, 2 református püspök és az erdélyi szászok képviselője került a felsőházba. Az izraelita felekezet felsőházi képviseletéről a törvény nem szól, mivel azt az 1939. évi IV. tc. már megszüntette.

A nemzetgyűlésbe, illetve a képviselőházba politikai pártállás szerint megválasztva kerültek be egyháziak: az 1920–1922. évi nemzetgyűlésben 27, az 1922–1927. évi nemzetgyűlésben 14, az 1927–1931., az 1931–1935., az 1935–1940. és az 1939–1944. évi országgyűlések képviselőházában 15, 9, 6 illetve 20 egyházi személy foglalt helyet. Közülük csak egy viselt püspöki méltóságot: Prohászka Ottokár, aki az első nemzetgyűlés tagja volt. Ugyancsak e ciklusban bírt mandátummal az első női képviselő: Slachta Margit, (ekkor még) a Szociális Missziótársulat nővére. Az egyházi személyek a liberális konzervatív időszakhoz képest több helyet foglaltak el az állam végrehajtó szerveiben és intézményeiben. Az 1929. évi XXX. tc.-kel újjászervezett törvényhatósági bizottságokban a bevett felekezetek képviselői a törvényhatóságban elért számarányuknak megfelelően vehettek részt. A növekvő szerepvállalás különösen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban követhető nyomon. E minisztérium kebelén belül működött például 1923 és 1928 között a római katolikus és a protestáns tábori püspökség, mint a VKM I/A. illetve I/B. osztálya.

Nézzük meg, hogyan is szerveződött és hierarchizálódott a katonai lelkészet. Az egyházak a polgári rétegekhez hasonlóan féltek egy ateizmust és marxista eszmerendszert közvetítő újabb forradalomtól, érthető tehát, hogy 1919 után miért működtek közre a haderő szervezésében is, és miért buzdították a híveket az önkéntességen alapuló katonáskodás vállalására. A Tanácsköztársaság után szerveződő „Nemzeti Hadsereg”-ben kezdettől fogva ott voltak és működtek azok a katonai lelkészek, akik vállalták a katonai szolgálatot, vagy a háborúban már tábori lelkészként ténykedtek. Magyarországon ekkor alakult ki egy önálló, a hazai sajátosságokat is követő katonai lelkészet, amely az első időszakban óhatatlanul magán viselte az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölt hagyományokat (pl. szabályzatot, szervezeti felépítést). Némi zökkenők után az 1920-as év folyamán kiépült a m. kir. Tábori Püspökség. A hadsereg tábori püspökévé Horthy kormányzó P. Zadravecz István ferences rendházfőnököt nevezte ki. 1920 és 1922 között lényegében csak a katolikusok lelkigondozása volt megoldott. 1922-re létrehoztak egy közös protestáns püspökséget is. Az első protestáns tábori püspök 1923. február 9-i hatállyal Soltész Elemér nagybányai református lelkész lett. A zsidó katonák lelki ügyeit pedig a hadseregen kívül a területileg illetékes rabbi intézte. A m. kir. honvédségnél lelkészekkel nem rendelkező más vallásfelekezethez tartozó katonák lelkigondozása is polgári lelkészek útján történt. Nagyobb szervezeti átalakításra a háború éveiben került sor: a katonai lelkészetet 1940-től tábori lelkészi szolgálatnak nevezték, különbséget téve a hadra kelt seregnél, illetve a hátországban tartózkodó alakulatok lelkigondozása között. A tábori lelkészi szolgálat háborús feladatköre többek között felölelte a tábori istentiszteletek tartását, az egyéni lelkipásztorkodást, a halottak temetését és a tábori halotti anyakönyvek vezetését. A II. világ-háború utolsó időszakában a tábori lelkészi szolgálat egy része nyugatra települt, követte csapattestét. Hász István római katolikus tábori püspök 1945. január 20-án – ugyanazon a napon, amikor a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány delegációja Moszkvában aláírta a {II-340.} fegyverszüneti szerződést – még főpásztori körlevelet bocsátott ki a katolikus honvédhívek számára. A protestáns tábori püspök azonban nem vállalt közösséget Szálasival, és 1944. október 15-én a püspökség miniszteri szervként való működését felfüggesztette.

Az egyházak nemcsak a katonai, illetve tábori lelkészet és püspökség révén kapcsolódtak a katonai képzéshez. A papjelöltek és papnövendékek mentesek voltak mindennemű katonai szolgálat, kiképzés, fegyvergyakorlat alól, de az 1939. évi II. tc., az új honvédelmi törvény értelmében olyan – természetesen nem fegyveres – kiképzésben kellett részesülniük, ami egyfajta előképzést jelentett a tábori lelkészi alkalmazáshoz.

1943-ra fejeződött be a leventelelkészet megszervezése. A leventeintézmény az ifjúság militarista nevelésére hivatott államilag kötelező szervezet volt. Valláserkölcsi kifogások miatt az egyházak bizalmatlanul fogadták. Az önkéntességen alapuló leventeegyesületek szerveződésétől viszont már azért is tartottak, mert azok konkurenciát jelentettek a felekezeti ifjúsági egyesületeknek. A megoldás a leventelelkészi szolgálat lett.

Az egyházak működésének anyagi alapja a Horthy-korszakban is több forrásból tevődött össze. Felekezetenként eltérő volt az önfenntartás, az állami segélyezés és a hívek adakozási mértéke. A legbiztosabb jövedelmet a földingatlan jelentette. Az I. világháború utáni Nagyatádi-féle földbirtokreform csak a katolikus nagybirtokokat érintette, ugyanakkor birtokokat juttatott a katolikus alsópapságnak és a protestáns egyházaknak. Az 1935. évi birtokstatisztika szerint összesen 1 006 311 kh egyházi birtok maradt, amelyből a latin szertartású római katolikus egyház 862 704, a görög szertartású római katolikus egyház 14 590, a református egyház 102 755, az evangélikus egyház 21 055, a görögkeleti egyház 3711, az unitárius egyház 302, az izraelita vallásfelekezet pedig 1194 kh-dal részesült. A vallásalap további 87 319, a tanulmányi alap 27 816 kh-dal rendelkezett. A katolikus egyház vagyoni helyzetét soha nem érte el a többi egyház, ugyanakkor vagyonukkal az állami befolyástól függetlenebbül gazdálkodhattak. Hogy a többi bevett vallásfelekezet, kiváltképp a protestáns egyházak igényeit részben kielégítsék, a Horthy-korszak kormányzata időnként földbirtok-politikai juttatásban részesítette a bevett egyházakat.

A hívek rendszeres anyagi hozzájárulásáról egyik egyház sem mondott le. Az egyházi adót 1947-ig a községi adókhoz kapcsoltan határozták meg és hajtották be (1927. évi V. tc. 71. §-a), a községi segélyben valamennyi bevett felekezet egyformán, arányosan részesült, s az állami költségvetés rendkívüli kiadások rovataiból is élvezhették az állami juttatásokat.

Az oktatás területén az egyházak különösen nagy befolyással bírtak az elemi népiskolákban, a gimnáziumokban és a tanítónőképzésben. Az egyházi iskolák segélyezése évről évre növekedett, s az 1920-as évek végére a felekezeti népiskolák támogatása meghaladta az egész egyéb népoktatás költségvetését. Pl. az 1927/28-as tanévben az állami iskolák 13 889 620 pengő, a felekezeti népiskolák 15 872 889 pengő támogatást kaptak. Az 1924/25-ös tanévben az elemi népiskolák száma Magyarországon 6241 volt. Ebből állami és községi 1724 (27,6%), felekezeti 4517 (72,3%). 1937/38-ban az ország 6899 elemi iskolája közül 4643 volt felekezeti, tehát az iskolák 67,3%-a. (Az önmagában magas érték mégis jelentős csökkenést mutat, amennyiben az 1895. évi adatsorral, pontosabban az arányokat kifejező 81%-os végeredménnyel hasonlítjuk össze. Ez a Klebelsberg Kuno-féle iskolafejlesztés eredménye is.)

Az egyházak befolyása a nem egyházi {II-341.} kezelésben lévő iskolákban is érvényesült. A közoktatásban heti két órában kötelező volt a hitoktatás. Törvény írta elő, hogy a tanköteles gyermekeknek vasár- és ünnepnapokon kötelező az istentisztelet látogatása (1921. évi XXX. tc.). Egy belügyminiszteri rendelet (84 587/1921.) szabályozta az atyai (gyámi) hatalom megszüntethetőségét, ha az atya (vagy gyám) kiskorú gyermekét vallás- vagy nemzetellenes szellemben neveli.

A történelmi egyházak illetve a zsidó felekezet egyaránt rendelkezett saját teológus-, lelkész- és papképző intézettel. A teológiai karok közül a katolikus a Kir. M. (1921-ben Pázmány Péter nevét felvett) Tudományegyetemen, a református a debreceni M. Kir. Tisza István Tudományegyetemen, az evangélikus a Pozsonyból Pécsre költözött M. Kir. Erzsébet királyné Tudományegyetem fakultásaként Sopronban nyert elhelyezést. A rabbiképzés pedig az 1917 és 1946 között Ferenc József nevét viselő Országos Rabbiképző Intézetben folyt.

A hitoktatás intenzívebbé tétele érdekében az egyházak nagy figyelmet fordítottak a hitoktatók illetményének rendezésére, amiben a kormányzat partnernek bizonyult.

Az egyházak az egészségügy, a szegénygondozás és általában a szociálpolitika területén nagymértékben tehermentesítették az államot. Számos kórház egyházi tulajdonban volt (pl. a Bethesda Kórház, Széher u.-i Szent Ferenc Kórház, zsidó kórház stb.), de a legtöbb állami vagy törvényhatósági kórházban és más állami szociális intézetben is egyháziak, főként apácák látták el a gondozást.

Összességében elmondható, hogy 1919 őszétől az egész Horthy-korszaknak nevezett időszakban lényegében zavartalan volt az állam és a bevett egyházak közötti kapcsolat, új vallásfelekezet elismerésére nem került sor.

Az I. világháború elvesztése kétségtelenül súlyos kérdéseket vet fel a magyarországi egyházak és felekezetek belső élete és működése szempontjából. Mégsem lett olyan jellegű vízválasztó, mint amilyennek az 1938–1944-es éveket tekinthetjük, amelyekkel az egyházak élete és önismerete szempontjából új és hosszú időszak kezdődött. Ha nem a köztörténeti korszakolást tekintjük, hanem az egyházakat (is) körbefonó totalitárius rendszerekre nézünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy kisebb megszakítással, hangsúlybéli eltolódásokkal, de ez az időszak egészen az 1989-es politikai rendszerváltásig tartott. Vízválasztó azért, mert az egyházak ekkor kerültek olyan nehéz erkölcsi dilemmákkal, választási alternatívák közötti döntésekkel szembe, amelyekben igen nehéz volt eligazodni, a helyes és keresztény lelkiismerettel összeillő választ megadni. A határvonal pedig azért húzható meg 1938–1944 között, mert ezek a megpróbáltatások és döntési kényszerek a zsidótörvényekkel, az országnak 1941-ben a nemzetiszocialista Németország oldalán való háborúba lépésével, illetve az ezekkel párhuzamos autoritárius, majd 1944-ben a legsötétebb totalitarizmusba torkolló eseményekkel indultak el. A válaszadás mikéntjét csak a történelmi egyházak felé lehet feltenni, mert a kisegyházak ezekben az években már illegalitásba szorultak. Hogyan viselkedtek tehát a nagy múltú egyházak ezekben a kritikus esztendőkben? Sajnos nem lehet azzal válaszolni, hogy kifogástalanul…

A felsőházban az első két zsidótörvényt 1938–1939-ben a keresztény egyházak képviselői megszavazták. Nem azért, mert egyetértettek velük, hanem mert így vélték elkerülhetőnek a nagyobb rosszat, azaz a fenyegető nyilas hatalomátvételt. Természetesesen akadtak olyanok, akik a kérdés erkölcsi és emberi oldalát mérlegelték, és a történelmi felelősség súlyát is megérezték, de alapvetően {II-342.} igazat kell adnunk azoknak az értékeléseknek, melyek szerint „…az egyházak vezetőinek ez a magatartása előkészítette az erkölcsi lazulást és felszabadította a keresztyén állampolgárok lelkiismeretét az ellenállás kötelessége alól. Pedig akkor még nem volt esélytelen az ellenállás. Így viszont kapu nyílott a gettók felé.”

A keresztény egyházak vezetői 1940-től vállalkoztak erélyesebb fellépésre, de akkor sem a zsidóság, hanem inkább a kereszténységre áttért, viszont a második zsidótörvény értelmében mégis zsidónak minősülő hívek érdekében.

Az 1941-ben kihirdetett harmadik zsidótörvényt – amely a zsidók és nem zsidók közötti házasságot tiltotta meg – az egyházak vezetői nem szavazták meg. A keresztyén egyházak nevében Ravasz László református püspök olvasta fel a tiltakozó deklarációt, Serédi Jusztinián hercegprímás pedig a törvény életbelépését (1941. augusztus 8.) követő püspökkari értekezleten elítélte a szavazástól távolmaradt felsőházi tagokat, „pedig ha ezek megjelentek és leszavaztak volna, a javaslat sorsa más irányt vett volna…” A tömeges népirtás hazánkat 1944 tavaszán érte el, amikor a német megszállók közreműködésével a magyar hatóságok megkezdték a zsidóság gettókba gyűjtését, majd deportálását.

A zsidók közül 1938 után mind többen, a vészkorszak hónapjaiban pedig már tömegesen keresztelkedtek meg. A katolikus konvertiták 1939-ben, a protestánsok 1941-ben alakították meg érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet illetve a Jó Pásztor Bizottságot. Mindkét szervezet vállalta a körülmények diktálta feladatmódosulást, és érdekvédelemről embermentésre álltak át. Az egyházak vezetősége azonban nem adott ki olyan körlevelet, amelyben egyértelműen meghatározta volna a papok, lelkészek feladatait. Az egyházak, mint erkölcsi és politikai tekintéllyel bíró intézmények, inkább tárgyalni, egyezkedni, kompromisszumokat keresni próbáltak. Az eligazítás hiánya, az egyházi vezetés habozása ellenére a papság igyekezett a zsidótörvények szellemével ellentétesen hatni a hívekre. Egyéni lehetőség és bátorság szerint az egyházi tisztségviselők – papok, szerzetesek, püspökök – saját hatáskörükben segítettek az üldözötteken. A pannonhalmi bencés főapátság, a ferences kolostorok, a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társasága vagy a Ván Zsuzsanna-féle Szűz Mária Társulat, Bereczky Albert, Éliás József és Dobos Károly református, Sztehlo Gábor evangélikus lelkészek, mind számolatlanul adták (sőt hamisították) a keresztleveleket, bújtattak, vagy más módon mentettek embereket. Kiemelkedő szerepet játszott az apostoli nunciatúra, élén Angelo Rotta pápai nunciussal.

A keresztény egyházak közös fellépésének terve többször felmerült, de végül is – elsősorban Serédi Jusztinián hercegprímás óvatoskodása miatt – meghiúsult. 1944. június 15-én Ravasz László református püspök, június 27-én Raffay Sándor evangélikus püspök írásban javasolta Serédi Jusztinián hercegprímásnak, hogy a három keresztény egyház együttesen lépjen fel a zsidók érdekében. Július 8-án a hercegprímás elutasító választ adott. Ugyanezen a napon fejeződött be 437 402 vidéki zsidó deportálása… Pedig június 29-ére elkészült egy főpásztori körlevél, amelyben a katolikus püspöki kar nevében Serédi hercegprímás elítélte a deportálást és a kegyetlenkedéseket. Megkésettsége ellenére – hiszen a vidéki zsidóság deportálása befejeződött – nagy jelentősége van. Általa először emelte volna fel nyilvánosan, hivatalosan és ünnepélyesen a magyar katolikus egyház szavát a zsidóüldözés, az üldözöttek tömeges megsemmisítése, általában az embertelenség ellen. A körlevél tartalma azonban kiszivárgott, {II-343.} s július 6-án a kormány képviselője eredményesen kérte a körlevél július 9-ére tervezett felolvasásának elejtését. Indoklása szerint, ha fölolvasnák a püspöki kar körlevelét, akkor vagy nyílt harc indul az egyháziak ellen, vagy lemond a kormány. Lemondása esetén viszont nyilas kormányzat jön német nyomásra. Serédi feltételeket szabott ugyan, de végül is távirati úton leállíttatta a körlevél felolvasását.

Június végére a protestáns egyházak is elkészítették nyílt deklarációjukat. A kormány ennek felolvasását is sikeresen elodázta. Úgy tűnik, hogy a kormány eredményesen kijátszotta a keresztény egyházakat egymással szemben.

Az eddig felvázoltakkal igazolható – akár önmagában az oktatási monopóliummal is –, hogy az egyházak nem pusztán szemlélik, hanem formálják is a társadalom erkölcsi állapotát. S ebből a megközelítésből a zsidótörvények megszavazásától a holocaustig vezető útért nem csupán a törvényt név szerint megszavazó személyek, hanem azok az intézmények is felelősek, amelyek közreműködtek a százezrek elhurcolását tétlenül néző, megengedő magatartás vagy szemlélet kialakításában.

A vallásilag pluralista társadalomban, miközben katonai és polgári menekültek ezrei áradtak az országba, elkerülhetetlenné vált a felekezetek közötti párbeszéd és együttműködés. A Pester Lloyd németnyelvű napilap 1942. december 25-i számában Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát a keresztény egyházak egyesítésének kérdésével foglalkozott. Gondolatára országszerte felfigyeltek ugyan, de az egyházak fenntartással fogadták. Raffay Sándor evangélikus püspök például – aki az elsők között ismerte fel az egyházak összefogásának, az ökumenikus mozgalomnak a jelentőségét a politikailag szétszabdalt világban, s a maga személyén keresztül egyházát már az 1920-as években bekapcsolta a keresztények különböző világmozgalmaiba – úgy felelt erre a felhívásra, hogy az egyházak vallási egysége helyett a testvéri együttműködésre és a felekezeti békességre tette a hangsúlyt. Később ezzel összegezte gondolatait: „Külön házban is maradhatunk jó testvérek, békességes atyafiak!” Az ökumenikus mozgalom egyik lelkes apostola P. Király Kelemen, ferences író volt, aki 1943–1944-ben Egység Útja címen folyóiratot adott ki. A megindult eszmecserébe 1943 tavaszán Serédi Jusztinián hercegprímás is bekapcsolódott. Leszögezte, hogy a katolikus egyház nem adja föl hitrendszerét, ezért addig nem jöhet létre egység, amíg a protestánsok ragaszkodnak a katolikus egyház tanításától eltérő nézeteikhez. Szavai visszavetették ugyan a megindult egységtörekvéseket, de az ökumenikus gondolat mégis megfogant. Terebélyesedésére serkentőleg hatott az Egyházak Világtanácsának megalakulása, amelynek magyar bizottsága 1943. június 25-én tartotta első ülését. Ekkor ült össze az egyházak közti segítség különbizottsága, amelyet az év folyamán a református és az evangélikus egyház hozott létre, de ekkorra már kibővült az ortodoxok, az unitáriusok, a baptisták, a metodisták, az Üdvhadsereg, a kisebb denominációk egyesülése, valamint a Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Keresztyén Diákszövetség képviselőivel. A háború alatt és után keresztyén segélyszervezetként működött.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.